Egyre jobban zavar, amikor a filmekben a coachokat őrült agyturkászoknak állítják be, és közben nem gondolnak bele ennek az üzenetébe. Nem azért mert finnyás vagyok, hanem azért, mert szerintem bajt csinál. Mert azt sugallja, hogy a coachok bogarasok, és nem túl sok értelme van hozzájuk fordulni.
Hogy ne menjek messzire sem térben, sem időben, a Válótársakban Alföldi Róbert alakított (egyébként zseniálisan) egy meglehetősen pénzéhes és őrült párkapcsolati tanácsadó "gurut", aki természetesen nem tudott segíteni a hozzá fordulókon. (Itt láthatsz videót róla) Legutóbb pedig Őze Áront láttam egy szintén teljesen "kakukk" coach szerepében. Ha félreteszem a szakmai énemet, lehet rajta jót nevetni, mert tényleg vicces. Ha viszont arra gondolok, hogy hány olyan ember kedvét veszi el a coachingnak még a gondolatától is, akkor már nem olyan vicces.
Ha visszatekintünk az elmúlt 20, vagy akár csak 10 évre, láthatjuk, hogy milyen őrült módon felgyorsult a világ, a technika, a fejlődés maga. Ennek témánk szempontjából két jelentősége is van: 1. ugyanilyen mértékben felgyorsult az, amit az emberi pszichéről és annak programozásáról tudunk, és 2. ennyi idő alatt képtelenség alapvetően biztonságra törekvő emberi programozásunknak a változás mértékéhez alkalmazkodnia. Vagyis a segítők egyre többet tudnak, a változás sebessége miatt pedig egyre nagyobb szüksége van az embereknek arra, hogy valaki végre megtanítsa őket változni.
A laikusok többsége még ma is azt gondolja, hogy csak a gyengék kérnek segítséget, miközben pl. a sportolók esetében sokszor ők is látják, hogy egy-egy edző csere milyen változásokat tud hozni a játékosok teljesítményében.
